Egy ilyen cikk célja – fenntartva, hogy az FM nem léphet túl core business-t alázattal támogató szolgáltató szerepén – az lehet, hogy tudatos és jól felépített marketing stratégiával, kommunikációval kívánatossá tegye a szakmát mind a leendő létesítménygazdálkodók, mind vállalati vezetők számára. Ha elolvas egy hasonló írást pl. egy master képzésben tanuló diák, vagy egy szervezeti vezető, csapjon a homlokára, hogy „igen, facility manager akarok lenni!”/nekünk facility manager kell! – (felteszem, elenyésző százaléknak ugorhat be ugyanez a mondat létesítménygazdálkodó”-val
Ha már megvan a kezdő affinitás a téma iránt, utána már lehet értelmezni alapfogalmakat, hosszasan szabványt és definíciókat boncolgatni, aki eljut addig. Ilyen szemmel nézve még sok hasonló cikk kell íródjon, sokkal tudatosabb felépítéssel, egyértelműbb fogalmi rendszerrel, hogy a köztudatban helyére találjon a szakma.
A beszélgetés apropóját adó benchmarking kutatásról direktben rákeresve sem találtam részletesebb adatokat, az összefoglalót ígérő link nem működik sem a HFMS, sem a MAISZ weboldalán, helyette nyomtatott kiadvány megvételét javasolja a korábbi 2009-es adatokkal. Nem értem, hogy miért nem nyilvános egy ilyen kutatás eredménye?
Kiemelten fontosnak tartom a Décsi Gábor által említett keretek meghatározását, ezen belül a szakértelem minősítése felőli megközelítést, de ennek kötelező érvényű alkalmazásával nem értek egyet. Ha hirtelen, széles körben követeljük meg jogszabály által erőszakolva a szakmai minősítést, akkor véleményem szerint ez oda vezet, hogy az nem lesz más, mint egy kis energia befektetéssel megszerezhető stempli, ami fölös adminisztrációs, fenntartási költségként fog jelentkezni, valódi tartalom nélkül. Szerintem erre még nem érett a helyzet.
A kötelező felelősségbiztosítási cenzussal sem értek egyet, azt gondolom, bénítaná a piacot. A szolgáltatást igénybe vevőnek szabad döntése kell legyen, milyen összegű felelősségbiztosítást vár el (és hajlandó megfizetni a díjba építve) adott szolgáltatás vagy szolgáltatáscsoport esetén. Szervezeten belül pedig nem látom értelmét egy manager személyéhez kötött felelősség biztosítás kötelezővé tételének.
Ha minősítési rendszerben gondolkodunk, azt, a jelenlegi kiforratlan képzési háttér miatt nem kötném konkrét kurzusok elvégzéséhez, hanem inkább kompetenciákat és szaktudást mérő szakvizsga letételéhez, igazolt gyakorlati időhöz, amely ki kell egészüljön időszakosan kötelező szakmai továbbképzési rendszerben való részvétellel: folyamatos, de egyén által választott szakmai tematikájú képzéssel, konferencia részvétellel. Ez más területeken sikeresen működik, határozottan jó hatással van szakmagyakorlók időnkénti tapasztalatcseréjére, ami egy ilyen, itthon friss, és gyorsan változó szakma esetén elengedhetetlen. Így nem csak ugyanaz a kemény mag járna konferenciára minden évben, hanem szélesebb spektrum.
Mindemellett alapnak gondolom én is a differenciált, többszintű, iskolarendszeren belüli képzési struktúra felállítását, hogy a kellő szakmunkás, operatív és vezetői állomány is rendelkezésre álljon.
Összességében szerintem jó, hogy megszületett ez a cikk, jó, hogy ott jelent meg, ahol, és tetszik a cím is: talán sikerült kattintásra bírni olyanokat is, akiknek igazán szól.